Eljött 2016. október másodika. Eljött az a nap, amire Scott, azaz én, jó régóta vártam. Kora reggel, picit álmosan ébredtem, nyugtalanul. Tudjátok, mint amikor egy vizsga előtt, görcsbe rándul az ember gyomra. Mikor tudod, hogy a szerencsén is múlik, kettes vagy négyes lesz a végeredmény. Már ha nem vagy kitűnő tanuló, és zsigerből kivágod az ötöst. Én sosem voltam az. Így 25 éves koromra, belátom, 16 évesen, jobban kellett volna a tanulásra koncentrálnom, mint a sportra.

Korán felébredtem, és csak forgolódtam az ágyban. Visszaaludni nem bírtam, csak azon járt az eszem, 5 óra múlva, már látni fogom Őt. Tudjátok, évek óta ismertem. Mindig ott volt bennem egy gondolat: Ő túl szép, túl jó, túl édes. Nálam, biztosan ezer jobbat talál. Őszinte leszek, sokáig azt sem tudtam elképzelni, hogy barátként elfogad, hisz annyi ember vette Őt körül, sokan szerették. Ahogy közeledett az időpont, egyre inkább megnyugodtam. Tudtam, igazán nincs mit vesztenem. 10 óra volt, mikor felkeltem az ágyból, megmosakodtam, majd megborotválkoztam. Észre sem vettem, de már 11 lett, Ivan megérkezett, és eljött az indulás perce. Rám nézett, és csak mosolygott, majd a kocsiban annyit mondott: „Életed szerelme lesz ez a lány.” Pedig, a történetünk, még szinte el sem kezdődött.
Elindultunk, a rádió szólt, olykor valami hitvány tehetségkutatós balek dalát játszották, de volt, hogy tartalmas szöveg is megütötte a fülünket. Mi viszonylag némán ültünk, a nyugalom közepette, mégis egy kis feszültség volt érezhető az autóban. Fura, de Ivan és én is tudtuk, valaminek ez a kezdete. Hamarosan oda is értünk. A stadionban, egész sokan voltak, meglepően sokan, több mint 100 néző. Leültünk, és a meccs nemsokára elkezdődött. Ott volt Ő is, hófehér mezben játszott, illett a bőre színéhez. Szinte ráolvadt, Ő volt a 47-es.
A szélen játszott, ügyes volt, agresszív, és bátor. Igazi csapatjátékos, kivette a részét a védekezésből, de a támadásokból is. A félidő vége előtt, szerzett egy gólt, örült neki, mosolygott. Akaratlanul, de én is. Furcsa, a saját csapatunk ellen drukkoltam, mert az ellenfélben, ott valaki, ott volt Ő, Ruby. Ahogy néztem a meccset, egyre inkább megértettem. Megértettem, hogy miért izgultam, majd nyugodtam meg. Azért, mert talán féltem, hogy túl szép hozzám, túl jó, de rájöttem, neki nem ez a fontos.  Ő értékes, és végtelenül szerethető lány. A csapattársaival, nagyon kedvesen bánt, amikor kaptak egy potyagólt, megvigasztalta a kapust. Ha valaki hibázott, volt hozzá, 1-2 kedves szava. Félidő lett, láttam, kisétál az oldalvonalhoz, ott volt az Anyukája, már mindent értettem. Az Anyukája is szép, látszott rajta, kemény nő, felnevelte gyermekeit, a legjobb tudása szerint. Fantasztikus lánya van, mondtam Ivannak. Ő annyit felelt: Amit látok, az nagyon szimpatikus, kis életvidám, kedves lány.” Nem volt mit hozzáfűznöm.

Vártam, hogy vége legyen a meccsnek, hogy odamehessek, és beszélhessek vele. A második félidő, már majdnem elkezdődött, amikor is, egy fiú odament hozzá. Beszélgettek, megsimogatta a hátát, majd megölelte. Nem tudtam ki Ő, de picikét féltékeny lettem. Zavart, és féltem, hogy lehet, kapcsolata van. Lehet már foglalt. Fél perc alatt, ezernyi démon lepte el az agyam. Ivan látta rajtam, kérdezte is, hogy mi lesz, de csak némán ültem.

Közben, elkezdődött a második félidő. A játék folyt, Ő jó volt, a meccs élvezetes volt, és fordulatos, igazi női foci. Megvallom, figyeltem azt a fiút, aki odament hozzá a félidőben. Magas, vékony sötét hajú srác volt. Láttam, folyamatosan fotózza Őt. Ruby ki-kinéz rá, nem tudtam mit higgyek. Ivanra néztem, és megkérdeztem, mi tévő legyek? Annyit mondott, ez nem az Ő döntése. Ő elhozott, és szívesen megteszi máskor is. Jó barátom volt.

A meccs véget ért, végül kikaptak, 5:4-re nyert a vendégcsapat. Oda akartam menni hozzá, de mikor elindultam, az a fiú is hozzá indult. Előbb ért oda, hiszen közelebb volt hozzá. Majd együtt mentek le a pályáról, miközben az elkészült fotókat nézegették. Álltam a pálya szélén, picit szomorúan, arra gondoltam, ha boldog valakivel, annak örülnöm kell. De hogy? Az nem igaz, hogy az ember boldog, ha a szíve választottja, mással boldog, tán annak igen, hogy boldog, de annak sosem örülünk, ha mással. Észre sem vettem, de közben kiürült a stadion, több mint 100 ember, elhaladt mellettem. Fel sem tűnt nekem. Ivan, ekkor szólt hozzám, hogy indulnunk kéne, mert neki, még este találkozója van a barátnőjével.

Szépen csöndben, elindultunk a kocsi felé, valahogy sem Ivan, sem én nem tudtunk mit mondani. Kellemetlen volt a helyzet. Nagyon vártam, hogy beszélhessek vele, de végül nem sikerült. Úton hazafelé, újra szólt a rádió, s mire hazaértem, új profilképet töltött fel. Megjelölte a fotón a fiút, hogy köszöni neki. Kiderült, egy gyerekkori barátja volt a srác, akivel hosszú évek óta, nagyon jó a viszonya.

Ekkor jöttem rá, odamehettem volna, beszélhettem volna vele. A következő pár napban, az elszalasztott lehetőségen elmélkedtem, majd rájöttem, ez így nem mehet tovább. Eljött október 5.-e, és hosszú idő után, újra ráírtam facebookon. Abban a reményben, hogy válaszol, és beszélhetek vele, megtudhatom, mikor lesz újra meccse, el tudok-e menni rá. Hogy megszeretne-e ismerni.

Hogy miért nem beszéltünk sokáig? Hogy vissza írt-e?

Az a következő részből, hamarosan kiderül.

Folytatása következik!