Október ötödike volt, és ráírtam facebookon, nagyjából 21 óra körül járt az idő. Emlékszem, percenként néztem rá a chatre, hátha írt, de nem. Néha fent volt, pár pillanatig, aztán már nem. Nagyjából este 10 óra körül, talán elaludhatott, hiszen már nem jött vissza aznap. Picit csalódott voltam, de nem adtam fel a reményt, bíztam benne, másnap hátha írni fog.
Az nap este, nem bírtam aludni, a régi beszélgetéseinket olvastam át, feljött a sok szép emlék, az aranyos és vicces történetek, amiket elmesélt. Tudjátok, mikor visszaolvastok régi beszélgetéseket, és akaratlanul ott van az a bizonyos mosoly az arcotokon. A közös viccelődéseket, a bizalmasabb témákat olvasva, már tudtam, miért hiányzott Ő nekem mindig is, amióta nem beszéltünk. Tényleg! Ígértem elmondom mért nem társalogtunk, hosszabb ideig.
2015 áprilisáig kell visszanyúlnunk, hogy ezt eltudjam nektek mesélni. Éppen vele beszélgettem, amikor, úgy éreztem eljött az ideje, hogy megkérdezzem tőle, van-e kedve többet beszélni velem, mert szeretném mégjobban megismerni Őt, és majd találkozni vele. Amikor ezt a kérdést elkezdtem neki begépelni, Ő pont írt nekem. Hogy mit? Azt, hogy nagyon ideges, és izgul, mert randija lesz. Emlékszem, pár percre, megállt a világ körülöttem. Nem is tudtam, mit írjak vissza, hosszú évek után, először éreztem magam, picikét féltékenynek, de lehet csak irigy voltam. Láttam rajta, hogy vannak érzései a másik fiú iránt, így nem lehettem önző. Annyit mondtam neki, „Ne izgulj, nagyon édes lány vagy, ha a fiú nem buta, biztos boldog lesz, hogy veled lehet.” Később kiderült, hogy az egyik jó ismerősöm, Tessa gyerekkori barátja volt a srác. Tessa akkor elmondta, hogy Alex rendes és jófej, nem szokta átverni a lányokat. Valahol egy picit megnyugodtam, mert mindig féltettem Rubyt, hogy nehogy újabb csalódás érje Őt. Mindigis gyanítottam, hogy a szép mosolya mögött, nagy fájdalmak rejlenek. Ruby és Alex, nagyjából fél éven át voltak együtt, 2015 december elejéig. Ez idő alatt, nem sűrűn beszéltem Rubyval, tudtam, hogy nem bírnám ki, ha nekem mesélné, hogy milyen a barátjával lenni. Tudjátok, picit mégis csak önző voltam, mert nem akartam, hogy mással legyen, de végül elfogadtam, és augusztustól, egészen a szakításukig nem beszéltünk, nem kerestem Őt, és igazán Ő sem engem. Aztán, 2015 decemberében, lett egy kapcsolatom, Deborahval. Ugyan nem voltam szerelmes, hiszen a szívem félig-meddig foglalt volt, de Deborah mindig, mindenben mellettem volt, segített, meghallgatott, támaszt nyújtott. Úgy gondoltam, megérdemel egy esélyt, de ekkor még, nem tudtam, hogy Rubyék szakítottak. December 7.-én jöttünk össze, a hír, a szakításról, december 10.-én jutott el hozzám. Döntenem kellett, kapcsolatban maradok, vagy kilépek, és megpróbálok támaszt adni Rubynak. Végül, úgy döntöttem, kapcsolatom választom, hiszen Deborah megérdemelte hogy megkapja tőlem a lehetőséget. A későbbiekben, Ruby megkeresett engem, érdeklődött felőlem, de valószínűleg látta hogy kapcsolatom lett, így újfent egy rövidebb időre eltűnt az életemből.

Hát ezek végett nem beszéltünk, egy időn át. Vissza 2016-hoz, és október 6.-hoz, amikor is, reggel arra ébredtem, hogy megjött a válasza. Visszaírt, és újra elkezdtünk beszélgetni. Tudjátok, az nap reggel, 18 bejövő üzenetem volt, de mégis csak az foglalkoztatott, hogy Ő mit írt, elolvastam a levelét, és fél órán át azon gondolkodtam, hogy mit írjak neki vissza. Pedig, valójában semmi különös nem állt a levelében: „Szia Scott! Eljöttél a meccsemre? De aranyos, eljönnél máskor is? Már alig várom! Kár hogy nem jöttél oda, jó lett volna veled beszélgetni. Nagyon kedves tőled, köszönöm a szép szavakat.” Állt az üzenetében. Ahogy mindig, most is végtelenül kedves volt, hiába maradt ki sok idő, mindig jól elbeszélgettünk egymással, jó hangulatban, bármiről. Végül megígértem neki, hogy elmegyek újra egy meccsére, és akkor már találkozni is fogunk. A következő másfél hétben, rendszeresen beszéltünk. Ugyan nem sokat volt fent facebookon, de azért mégis csak, törődtünk egymással. Volt egyfajta furcsa kötelék köztünk, vagy talán, inkább csak akkor kezdett el kialakulni. Ahogy teltek a napok, egyre közelebb éreztem magamhoz, reméltem, mostmár lesz lehetőségem. Annál a lánynál, aki számomra, mindig is, az abszolút 10/10-es hölgy volt. Mintha, egy dzsin, a számomra tökéletes nőt, megteremtette volna, a személyében.

Nagyjából két hét telt el, amikor újra elérkezett a lehetőség, újra nyitva volt a kapu, mert meccse volt, amire elmehettem. 2016. Október 26-án, eljött az idő, végre láthatom Őt, újra, és mostmár beszélni is fogok vele. Tudtam, ez a nap fogja meghatározni a kapcsolatunk elkövetekző heteit, hónapjait. Izgultam, de közben mégis nyugodt voltam, hiszen, soha életemben nem bíztam még senkiben sem annyira, mint benne. Ivan barátom, felajánlotta, elvisz a meccsre, és utána is tudunk maradni, ha úgy alakulna a dolog.

Aznap, teljesen más volt mint az első alkalom, beszédes voltam, türelmes, de izgatott. A kocsiban, végig járt a szám, a lelkem érezte, hogy igen, ez most meg fog történni, nincs mit vesztenem. Fel kell vállalnom magam, és bátornak kell lennem. Minden tőlem telhetőt megtettem. Amikor megérkeztünk a stadionhoz, már is megláttam őt a parkolóban, éppen a csapattársaival beszélgetett. Látszott, jókedvű, nagyon mosolygott, meccs előtt, még nem akartam zavarni, mondtam is neki, majd a meccs végén, megszólítom, remélem nem ijed meg.

A meccs sajnos egyoldalú volt, hiszen a liga legjobb csapata ellen játszottak, hogy mi lett a meccs végén? Azt a következő részből, megtudhatod. Annyit elárulok, nem az, mint első nekifutásra…